FOLYTATÁS.

1. fejezet
Ma este
Nem vagyok egy nagy partiarc. A fülrepesztő zene, a
vonagló testek, a részeg vigyorgás – nem nekem való.
Az én ideális szombat estém otthon telik, egy kényelmes kanapé sarkában,
a kedvesem, Folt társaságában, valami romantikus vígjátékot
nézve. Kiszámítható, nyugalmas… normális. A nevem Nora Grey, és
korábban átlagos amerikai tinilány voltam. A J. Crew Outletben vettem
a ruháimat, a bébiszitterkedéssel keresett pénzemet az iTunes-on
vertem el. Azonban nemrég teljesen megváltozott az életem. A hétköznapit
most már akkor sem ismerném fel, ha kiszúrná a szememet.
A hétköznapiságtól akkor kezdtem búcsúzkodni, amikor Folt
megjelent az életemben. Egy jó fejjel magasabb nálam, hideg,
kemény logika alapján dönt, füstként illan el, és egyedül él egy szupertitkos,
szupermenő lakásban a Delphic vidámpark alatt. A hangja
mély és szexi, három szempillantás alatt tócsává olvasztja a szívemet.
Emellett bukott angyal: kihajították a mennyből, mert túlságosan
rugalmasan értelmezte a szabályokat. Személy szerint azt hiszem,
Folt elijesztette a hétköznapiságot a fenébe, az pedig meg sem állt a
világ túlsó feléig.

Lehet, hogy az életem egy ideje nem hétköznapi, de stabil pontot
jelent benne Vee Sky és tizenkét éves barátságunk. Kapcsolatunkat
még a hosszú listányira nyúló különbözőségeink sem törhetik meg.
Mondják, az ellentétek vonzzák egymást, és Vee meg én ennek tökéletes
bizonyítékai vagyunk. Én szervezett, céltudatos típus vagyok,
karcsú, és egész magas, mármint embermércével mérve, a hajam
pedig sűrű és göndör, ami gyakran próbára teszi a türelmemet. Vee
még nálam is magasabb, a haja hamvasszőke, a szeme zöld, mint a
kígyók pikkelye, és itt-ott íveltebb a teste, mint egy hullámvasút.
Kettőnk közül általában Vee szava nyer, márpedig ő, velem ellentétben,
él-hal a jó bulikért.
Ma este is az ő szórakozhatnékja miatt kerültünk egy négyemeletes
tégla raktárházba, ahol lüktetett a partyzene, hemzsegtek a
hamis személyi igazolványok, és az összepréselődött testekből kitermelődött
izzadság párája új szintre emelte az üvegházhatás fogalmát.
Mint minden hasonló helyen, itt is a színpad és a bárpult között
terült el a táncparkett. A pletykák szerint a bárból titkos ajtó vezet
a pincébe, a pincéből pedig egy Storky nevű emberhez lehet eljutni,
aki virágzó bármitbeszerző-üzletet futtat. A város egyházi elöljárói
állandóan azzal fenyegetőztek, hogy bezáratják a romlott tizenévesek
erkölcstelenségének coldwateri melegágyát, más néven az Ördögtarisznyát.
– Rázzad, bébi! – rikoltotta felém Vee a zene agyatlan tucc-tucctucc
ritmusán át, az ujjait az enyéim közé fűzte, és feltáncoltatta
kezünket a fejünk fölé. Éppen középen voltunk, minden oldalról
lökdöstek minket. – Ilyen az igazi szombat este! Te meg én, lazítunk,
kiadjuk magunkból a feszkót, izzadunk egy embereset!
Mindent beleadtam, hogy lelkesnek tűnjön a bólogatásom, de
a srác a hátam mögött folyton a balerinacipőm kérgén taposott, és

öt másodpercenként kellett visszahúznom azt a sarkamra. Jobbra a
lány ki-kicsapott a könyökével, és ha nem vigyázok, engem is eltalál.
– Talán ihatnánk valamit – kiabáltam vissza. – Itt tisztára olyan,
mint Floridában.
– Az csak azért van, mert te meg én ennyire feltüzeljük a bulit.
Nézd csak azt a pasit a pultnál, le sem veszi a szemét rólad, úgy
mozogsz. – Vee megnyalta az ujját, majd sistergést utánozva a meztelen
vállamhoz nyomta.
Követtem a pillantását, és melléütött a szívem.
Dante Matterazzi kissé megemelte az állát, így jelezte, hogy megismer.
A következő jelzése már nem volt ennyire feltűnő.
Nem gondoltam volna, hogy táncos vagy, szólalt meg a fejemben.
Ez vicces, én bizony azt gondoltam volna, hogy kukkoló vagy, vágtam
vissza.
Dante Matterazzi, mint én magam is, nefil volt, ezért tudtunk
közvetlenül, az elménk útján társalogni, de a hasonlóságaink itt
véget is értek. Dante nem bírt leállni, én pedig már nem bírtam
hogyan kitérni előle. Ma reggel találkoztam vele először, amikor
belépett az otthonomba, és bejelentette, hogy a bukott angyalok és
a nefilek a háború szélén állnak, nekem pedig az utóbbiak csapatát
kell vezetnem, de most már szükségem támadt egy kis szünetre a sok
háborús beszéd között. Túl nyomasztó volt. Vagy csak nem voltam
hajlandó tudomást venni a nyilvánvalóról. Akárhogy is, nagyon szerettem
volna, ha Dante eltűnik.
Hagytam neked egy üzenetet a hangpostádon, folytatta.
Affene, biztosan elmulasztottam. Vagy inkább kitöröltem.
Beszélnünk kell.
Nem igazán érek rá. Hogy alátámasszam az állításomat, riszálni
kezdtem a csípőm, a két karommal integettem, igyekezve minél

jobban utánozni Vee-t, aki legszívesebben zenei tévécsatornákat
nézett, és ez meg is látszott rajta. A lelkén is tánccipők lenyomata
volt.
Dante ajka halvány mosolyba húzódott.
Szerintem figyelj a barátnődre és hagyd, hogy ő irányítson, mert te
csak csetlesz-botlasz.. Találkozzuk kint, hátul, két perc múlva.
Rámeredtem.
Nem érek rá, nem érted?
Ez nem várhat. Jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, aztán
eltűnt a tömegben.
– Hát akkor ennyit a pasiról – jegyezte meg Vee. – Nem bírja a
hőséget.
– Az italra visszatérve – fordultam felé –, hozzak egy kólát?
Vee nem úgy festett, mint aki egyhamar abbahagyná a táncot, én
pedig akármennyire is szerettem volna elkerülni Dantét, beláttam,
hogy a legjobb lesz túlesni rajta. Összeszedem magam, és beszélek
vele. Ha nem teszem, egész éjjel követni fog.
– Kólát, lime-mal – felelte Vee. Kifurakodtam a tánctér szélére,
és miután megbizonyosodtam róla, hogy Vee nem néz felém, egy
oldalfolyosón kislisszoltam a hátsó ajtóhoz. Kék holdfényben úszott
a sikátor, előttem egy piros Porsche Panamera állt. Dante annak
támaszkodott lazán karba font kézzel. Két méternél is magasabb
volt, az alkata mint egy kiképzőtáborból éppen kiszabadult katonának:
csak a nyakán több izom feszült, mint az én egész testemben.
Ma este bő khaki nadrágot viselt és fehér vászoninget, amelyet
a mellkasán félig kigombolva hagyott, mint valami hosszú V betű,
úgy villant elő sima, szőrtelen bőre.
– Szép kocsi – jegyeztem meg.
– Elvisz oda, ahova akarom.

– A Volkswagenem is, mégis sokkal kevesebbe került.
– Négy kerék még kevés, hogy valamit autónak nevezzünk.
Uff.
– Szóval – toporogtam türelmetlenül –, mi volt olyan sürgős?
– Még mindig találkozgatsz azzal a bukott angyallal?
Három órán belül harmadszor kérdezett rá, kétszer sms-ben, most
meg szemtől szemben. A kapcsolatom Folttal megélt már néhány
hullámhegyet és hullámvölgyet, de jelenleg éppen felfelé ívelt. Mindazonáltal
nem volt felhőtlen – egy olyan világban, ahol a nefilek és a
bukott angyalok inkább meghalnak, mintsem egymásra mosolyogjanak,
egy efféle viszony határozottan tabunak számított.
Kihúztam magam.
– Nagyon jól tudod.
– Óvatosak vagytok?
– A diszkréció a jelszavunk! – Nem volt szükségünk Dantéra,
hogy tudjuk: nem okos dolog sokszor nyilvánosan együtt mutatkozni.
Sem a nefilek, sem a bukott angyalok nem hezitáltak sokat,
hogy megleckéztessék a másikat, és a faji ellentétek a két csoport
között minden eltelt nappal csak fokozódtak. Ősz volt, méghozzá
október, és a zsidó Cheshvan hónap kezdetétől már csak napok
választottak el.
A bukott angyalok minden évben, Cheshvan idején tömegével
szállják meg a nefilek testét. Ekkor szabadon tehetnek, amit csak
akarnak, és minthogy az évnek csak ebben a szakában képesek érintés
által érzékelni bármit, az ötletességük nem ismer határokat. Kergetik
a gyönyört, a kínt, és mindent, ami a kettő között van, parazitaként
használják az őket kiszolgáló nefilek testét. A nefilek számára
a Cheshvan a pokol börtöne.

Ha egy érintett személy csak annyit meglát, hogy Folt és én egymás
kezét fogjuk, megfizetünk, így vagy úgy.
– Beszéljünk az imázsodról – mondta Dante. – Valami jó hírverést
kell csapnunk körülötted, hogy a nefilek bizalma megnövekedjen
irántad.
Színpadiasan csettintettem.
– Nahát, ugye milyen utálatos dolog, ha alacsony a tetszési indexed?
Dante komoran nézett rám.
– Nora, ez nem tréfadolog. A Cheshvan alig több, mint hetvenkét
óra múlva kezdődik, az pedig háborút jelent. Az egyik oldalon a
bukott angyalokkal, a másikon velünk. Minden a te válladon nyugszik,
te vagy a nefilsereg új vezére. A Hanknek tett véresküd érvényes,
és nem hiszem, hogy emlékeztetnem kellene, milyen súlyos
következményekkel jár a megszegése.
A gyomrom összeszűkült. Erre a feladatra nem én jelentkeztem.
Halott biológiai apámnak, egy Hank Millar nevű, igazán tébolyult
férfinak köszönhetően kényszerültem átvenni a helyet. Túlvilági vérátömlesztéssel
érte el, hogy egyszerű emberből tisztavérű nefillé alakuljak,
és így átvehessem a seregét. Esküt tettem, hogy halála esetén
átveszem a nefilsereg vezetését, ha pedig elbukom, anyám és én meghalunk.
Ennyi az eskü lényege – de csak semmi stressz.
– Akármennyi óvintézkedést tervezek, a múltadat nem törölhetjük
ki. A nefilek kutakodnak. Már most is pletykálják, hogy egy
bukott angyallal randevúzol, és a hűséged feléjük kétségbevonható.
– Tényleg egy bukott angyallal randevúzom.
– Tudnád még egy kicsit hangosabban kiabálni? – forgatta a szemét
Dante. Vállat vontam. Ha tényleg ezt akarod? Már nyitottam

volna a számat, azonban Dante abban a pillanatban mellettem termett,
és az ajkamra tapasztotta a kezét.
– Tudom, hogy mocskosul nehezedre esik, de mondd, most
az egyszer nem tudnád megkönnyíteni a dolgomat? – mormolta
a fülembe, közben a környező árnyékokat vizsgálta látható aggodalommal,
bár én teljesen biztosra vettem, hogy egyedül vagyunk.
Csak huszonnégy órája váltam tisztavérű nefillé, ám megbíztam új,
élesebb hatodik érzékemben. Ha a közelemben hallgatóznának,
arról tudnék.
– Nézd, belátom, könnyelműség volt kijelentenem a mai első
találkozásunkkor, hogy a nefilek vegyék tudomásul, hogy egy bukott
angyallal járok – néztem rá, amikor levette a kezét a számról. – De
nem gondoltam végig. Dühös voltam. Azóta sokat agyaltam és Folttal
is beszéltem. Óvatosak vagyunk, Dante. Nagyon óvatosak.
– Ezt jó tudni. De azért még mindig szeretném, ha megtennél
nekem valamit.
– Mit?
– Találkozgass egy nefillel. Mondjuk, Scott Parnellel.
Scott volt az első nefil, akivel barátságot kötöttem, még zsenge
ötéves
koromban. Akkor mit sem tudtam a valódi vérvonaláról, de
az elmúlt hónapok során előbb a kínzóm lett, majd a bűntársam,
végül a barátom. Nem volt köztünk titok. És romantikus kémia sem.
Nevettem.
– Dante, megőrjítesz.
– Csak a látszat kedvéért. A show miatt – magyarázta. – Csak
amíg a népünk hozzád szokik. Mindössze egy napja vagy nefil, senki
sem ismer. Jó lenne, ha megkedvelnének. Muszáj, hogy jószívvel
bízhassanak benned. Ha egy nefillel jársz, máris egy lépéssel közelebb
kerülsz hozzájuk.

– De nem járhatok Scott-tal – feleltem. – Vee bukik rá.
Az, hogy Vee szerencsétlen a szerelemben, még a legenyhébb megfogalmazás.
Az elmúlt hat hónap során belezúgott egy nárcisztikus
ragadozóba, majd egy aljas gennygombócba. Nem meglepő, hogy
a két eset alaposan megrendítette a saját szerelmi ösztönantennáiba
vetett hitét. Mostanában már arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán
rámosolyogjon az ellenkező nem tagjára – amíg Scott meg
nem jelent. Tegnap este, csak órákkal azelőtt, hogy a biológiai apám
rákényszerített volna, hogy tisztavérű nefillé váljak, Vee és én azért
jöttünk az Ördögtarisznyába, hogy megnézzük Scottot, amint az
új bandájában, a Serpentine-ban basszerozik. Vee azóta másról sem
beszélt. Ha most belépek a képbe, és lenyúlom Scottot, akár csak
színjátékból is, az a végső csapást jelentené a számára.
– Csak a látszat kedvéért – ismételte Dante, mintha ezzel mindent
megoldana.
– És ezt Vee is tudná?
– Nem egészen. Scott-tal meggyőzőnek kell lennetek. Katasztrofális
lenne, ha bármi kiszivárogna, úgyhogy jobb lenne, ha az igazság
kettőnk közt maradna.
Vagyis Scott szintén csalás áldozata lenne. Csípőre tettem a kezem,
szilárdan megvetettem a lábamat.
– Hát akkor kénytelen leszel valaki mást találni – jelentettem ki.
Nem rajongtam a gondolatért, hogy csalirandizzak egy nefillel a
népszerűségem növelése érdekében, mi több, egyenesen katasztrofálisnak
tartottam, de úgy véltem, essünk túl ezen is minél hamarabb.
Ha Dante szerint egy nefil barát miatt majd jobban hisznek
bennem, ám legyen. Úgysem igaz az egész. Persze Folt nem lesz
éppen boldog, de egyszerre csak egy problémával igyekezzünk megbirkózni,
igaz?

Dante ajka vékony vonallá préselődött, a szeme összeszűkült.
A türelme a végét járta. A nap során már egészen hozzászoktam
ehhez az arckifejezéséhez.
– Fontos, hogy a nefilek társadalma is megbecsülje az illetőt –
állapította meg végül elgondolkodva. – Olyan valaki kell, akit csodálnak
és elismernek.
Türelmetlenül legyintettem.
– Jó, rendben, keress valakit, csak ne Scott legyen.
– Én.
Összerezzentem.
– Tessék? Hogyan? Te? – még ahhoz is túlságosan megdöbbentem,
hogy nevetésben törjek ki.
– Miért ne? – kérdezte Dante.
– Tényleg azt várod, hogy elkezdjem sorolni az okokat? Mert
akkor egész éjjel itt állunk majd. Emberi években legalább öttel idősebb
vagy nálam, ami eleve botrány. Nincs humorérzéked, és ó, igen:
ki nem állhatjuk egymást.
– Természetes vonzalom. Én vagyok az elsőtiszted.
– Hank nevezett ki, nekem ebben nem volt szavam.
Úgy tűnt, Dante meg se hallja, amit mondok, csak sorolta tovább

az eseményeket, ahogyan azok az ő fejében lejátszódtak.
– Találkoztunk, és abban a pillanatban kölcsönös vonzalom
támadt bennünk. Én vigasztaltalak az apád halála után. Hihető történet.
– Elmosolyodott. – És nagyot lendítene a népszerűségeden.
– Ha még egyszer kimondod ezt a szót, én… én valami drasztikusat
teszek. – Például felpofozom. Aztán magamat is, amiért egyáltalán
fontolóra veszem ezt a tervet.
– Aludj rá egyet – javasolta Dante. – Rágd meg magadban.

Ha továbbra is érdekel a sorozat befejező része, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

 

Oldal: BECCA FITZPATRICK-FINÁLÉ / RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat